Benszülött portrék fotózása utazás közben – Mentawai törzs, Indonézia

Mindig is vonzott a gondolat, hogy milyen lehet forgatni vagy portréfotókat készíteni egy távoli törzsnél, a dzsungel közepén. 2018-ban lehetőségem nyílt erre, amikor két barátommal, Mátai Andrással és Harmincz Ritával ellátogattunk az indonéziai Mentawai szigetre Pulau Siberut-ra, hogy dokumentumfilmet készítsünk a mentavai népcsoportról.

A Mentawai törzs ma már csak kis létszámban él tradicionális módon. A filmforgatásra kevés forrás állt rendelkezésünkre, és a felkészülés sem ment túl egyszerűen, hiszen akkoriban még nem voltak látványos filmek vagy ismert fotósorozatok róluk, mint mondjuk a pápuai vagy afrikai törzsekről. Bíztunk abban, hogy ha megérkezünk, jól fogadnak majd bennünket. Szerencsére így is lett.

A megközelítés – már az út is kaland volt

Az utazás már önmagában kihívásokat rejtett. Először Szumátrára kellett repülnünk, majd áthajóztunk Pulau Siberut-ra. Innen indultunk tovább kenuval négy-öt órán keresztül, mangrovemocsáron keresztül. A technika védelme elsődleges volt, vízálló zsákokba csomagoltuk a kamerákat, optikákat, winchestereket, és reméltük, hogy megússzuk baleset nélkül. Megúsztuk. A dzsungelben való forgatás során folyamatosan küzdöttünk a páratartalommal, a hőséggel, az esővel, és azzal, hogy sem áram, sem internet, semmilyen modern kényelmi háttér nem állt rendelkezésünkre.

A technika minimális de elég

A felszerelésem gerincét egy Panasonic FZ1000 hibrid bridge kamera és egy GH5s kamera adta ki egy fényerős objektívvel. Az FZ1000 nagy zoomátfogása miatt volt hasznos, míg a GH5s-t főleg esti jelenetekhez használtam, nagyon jól helyt állt mindkét kamera. Ezen kívül volt velünk egy akciókamera is víz alatti, jelenetekhez. Ez a túra alapvetően a filmforgatásra épült, így a fényképezés csak korlátozottan kapott helyet. Az utolsó előtti napon tudtunk dedikáltan fotózni, a többi kép pedig menet közben készült egy-egy jelenet után gyorsan átváltottam fotómódba, és megpróbáltam elkapni, amit lehetett. Ezért is volt fontos a hibrid kamera, amivel gyorsan tudtam váltani a két mód között.

A fotózás kihívásai – se világítás, se pózoltatás

Nem voltak fények, softboxok, semmilyen mesterséges világítás. Ráadásul nagyon spórolni kellett az akkumulátorokkal is – tényleg úgy éreztem magam, mintha az analóg korszakba csöppentem volna vissza. Egyik este az egyik helyi vezető elvitte az aksikat egy messzebbi faluba, ahol volt egy benzines aggregátor, hogy feltöltsön mindent amit csak lehet. De ez sem volt biztos pont. A fotózás során kétféle képre koncentráltam: legyenek széles látószögűek, amelyek megmutatják az erdőt, a természetes környezetet, az élőhelyüket és legyenek közeli portrék, amelyek az arcokat, tekinteteket, történeteket mesélik el. Instrukciókat is kellett adnom – ami nem volt könnyű, hiszen angolul csak pár szót értettek, így az Indonéz nyelvtudásomra kellett támaszkodnom. Szóval gyakorlatilag kis idő után egy activity játékká vált a fotózás. Az egyik fő helyszínükön, a régi házukban kezdtünk, ahol sok állatkoponya lógott a falon – ez egy szakrális szokás náluk, tisztelet az állatok szelleme előtt. A fényviszonyok viszont nagyon rosszak voltak, így végül kivittük őket az erdőbe, a természetes fénybe.

Őszinte pillanatok – füsttel, tekintettel

Sokat segített, hogy a cigarettázás náluk mindennapi szokás, ez a képeknek is jól állt. A füst térérzetet adott a fotóknak, ráadásul ez számukra egy kis pihenés volt. Próbáltam kontrasztokat keresni: legyen, aki belenéz a kamerába, legyen, aki csak elnéz mellette, mintha nem is venné észre a jelenlétünket.

Nem ez volt életem legkönnyebb portréfotózása – de az biztos, hogy az egyik legértékesebb. Régóta szerettem volna portrésorozatot készíteni egy bennszülött törzs tagjairól. Jimmy Nelson hatása erősen bennem van – az ő könyve és sorozatai adták meg a csapásirányt a munkásságom során

Kulturális kontrasztok és nyomok

A mentavai kultúra rengeteg átalakuláson ment már át – a holland gyarmatosítók például ruhákba kényszerítették őket, és egyházi tanításokat erőltettek rájuk. Szerencsére voltak olyan helyi vezetők – mint az egyik ottani atya –, akik kiálltak a kultúrájuk mellett. Ennek is köszönhető, hogy ma is léteznek még ezek az ősi hagyományok.

A forgatás végén kaptam egy nyakláncot a törzs egyik asszonyától, amit a mai napig őrzök, sőt egy tetoválást is kaptam az egyik sámántól a lábamra, méghozzá a napszinbólumot. Ettől a naptól kezdve mindig magammal viszem a napot magammal úgy ahogy ezt a varázslatos emléket is! Ez az élmény örökre velem marad.

Tovább az úton

A dokumentumfilm sorozatot, amelyet kint forgattunk, Indonézia négy arca címre kereszteltük – és a Mentawai törzs mellett más közösségekről is szól: a Toraják hegyi embereiről Sulawesi szigetén, a tengeri cigányokról Wakatobi térségében, és a balinéz emberekről is. Ha érdekelnek ezek a történetek, a fotók és a filmek, akkor most te is megnézheted!

Ez az utazás nemcsak a portfóliómat gazdagította, hanem emberként is formált. Hiszem, hogy ezeknek a kultúráknak van helye a világban – és ha fotósként, filmesként akár egy kis részben hozzájárulhatok ahhoz, hogy megőrizzük őket, már megérte.