Milyen Balin fotózni?

Egy dokumentarista fotós gondolatai fényről, jelenlétről és kapcsolódásról

Amikor először érkeztem Balira, a fény szinte arcon csapott. Nemcsak szó szerint – a trópusi nap kemény és irgalmatlan tud lenni –, hanem metaforikusan is. Minden élénkebb volt, hangosabb, elevenebb. Elárasztották az illatok, hangok, színek, és én az első pillanattól tudtam: itt nem lehet "csak" fotózni. Itt jelen kell lenni.

A fotózás számomra nem csupán képkészítés. Sokkal inkább figyelem. Egyfajta csendes párbeszéd a világgal. Bali pedig ennek a párbeszédnek egy egészen különleges dialektusát beszéli. Most, hogy több hetet töltöttem a szigeten kamerával a kezemben, szeretném megosztani, mit is jelentett számomra itt dolgozni. Hogyan reagáltak az emberek, hogyan találtam meg a megfelelő pillanatokat, és miért érzem azt, hogy minden exponálás itt egyfajta rítus.

Fény, árnyék, ritmus – a balinéz látványvilág

Aki Balin fotózik, az gyorsan megtanulja, hogy itt nem lehet mindent irányítani. A fény állandóan változik – hol brutálisan kontrasztos, hol puha és misztikus, attól függően, hogy éppen egy esőfelhő árnyékol-e vagy egy szertartás füstje szűri át a napfényt.

Sokszor előfordult, hogy egy tökéletesnek tűnő pillanatból mégsem lett jó fotó,mert a fény túl kemény volt, vagy mert épp nem éreztem valódi kapcsolódást. Ugyanakkor számtalanszor történt meg az is, hogy egy látszólag hétköznapi szituáció – egy asszony a templomi lépcsőn, egy fiú, ahogy kókuszdiót vág, vagy egy idős férfi csendben imádkozik a családi szentélyben – hirtelen átalakult valami időtlen képpé. Mert minden együtt volt: a fény, az atmoszféra, és a kölcsönös figyelem.

Portrék és találkozások

Dokumentarista fotósként számomra mindig az emberek a legfontosabbak. A történetek, amelyeket az arcuk hordoz. Bali ebből a szempontból is különleges terep. A helyiek nagy része nem zárkózott, sőt, gyakran örömmel fogadják a kamerát – ha azt érzik, hogy nem csak „levadászod” őket, hanem valóban érdekelnek.

Sokat tanultam a türelemről. Nem rohantam oda senkihez egyből, nem kértem rögtön engedélyt portréra. Inkább figyeltem. Megvártam, míg rám néznek. Míg kialakul egy mosoly, egy biccentés. És amikor ez megtörtént, az a pillanat már nem csupán fotó volt – hanem kapcsolat.

A szertartások csendje és lüktetése

Fotósként különösen vonzottak a balinéz ceremóniák – és ezzel együtt az a mély tisztelet, amellyel ezekhez közel kell menni. Itt nem lehet objektívvel betolakodni. Meg kell tanulni kívülről figyelni, belül érezni. Egy-egy templomi ünnep, családi áldozás vagy falu közösségi rítusa nem turistalátványosság – hanem az élet természetes része.

Sok időt töltöttem azzal, hogy ezeket ne „elkapjam”, hanem megértsem. Hogy a képeim ne csak látványt mutassanak, hanem érzést. Az illatot, a hangulatot, a koncentrációt, ami ilyenkor a levegőben van. Hogy a néző úgy érezze: ő is ott áll, talán mezítláb, a füstön és virágokon át nézve a történteket.

A természet és az ember harmóniája

Bali olyan hely, ahol a természet és az emberi kultúra nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak. A rizsföldeken végzett munka éppolyan rituális jelentőségű, mint a templomi áldozás. A tengerhez intézett imák, a kőfaragók műhelyeiben szálló por, a piacok illatkavalkádja – mind azt mondja: itt az élet szakrális. Ez a szellemiség engem is megérintett. Arra késztetett, hogy lassabban dolgozzak.

Bízom benne, hogy még sokszor átélhetem ezt a csodás világot és sok-sok fényképet készíthetek még itt, hiszen Bali szinte kifogyhatatlan lehetőséget rejt magában! Ha te is erre vágysz akkor kívánom neked is, hogy egyszer részed legyen egy ilyen expedícióban!